2016. augusztus 11., csütörtök

EREDMÉNYEK!

Lezárult a blogverseny, meghoztam az eredményeket.
Fontosnak tartom elmondani, hogy 230 (!) válasz érkezett összesen, nem gondoltam volna, hogy ennyien fogtok szavazni. :D
Közzéteszem a végeredményt, azonban nyereményt csak az ELSŐ helyezett fog kapni!
Első helyezett nyereményei: oklevél/díj, interjú, hirdetem a blogját itt és a http://lifenexttous.blogspot.hu/ -n is.
Arra kérek minden nyertest, hogy írjon nekem egy email címet, ahová elküldhetem az interjú kérdéseit.

LEGJOBB FEJLÉC


LEGJOBB DESIGN

LEGJOBB KÖNYVBORÍTÓ

LEGJOBB PROLÓGUS

LEGJOBB CÍM


LEGJOBB MINDENES BLOG

LEGJOBB TÖRTÉNETES BLOG

LEGJOBB FANTASY

LEGJOBB ROMANTIKUS

LEGJOBB FANFICTION

LEGJOBB FŐSZEREPLŐ

LEGJOBB MELLÉKSZEREPLŐ

LEGJOBB TRAILER

LEGJOBB NOVELLÁS BLOG

Gratulálok mindenkinek!

























2016. július 31., vasárnap

Won’t you stay ’til the A.M.? (Louis Tomlinson ff +18)

Sziasztok! :) Elnézést kérek a sok kimaradásért, hamarosan nyelvvizsgázok, ezért kicsit elhanyagoltam a blogjaim. Ám végre meghoztam a Louis Tomlinson fanfictiont Tory Barta kérésére, remélem tetszeni fog! :) Ha szeretnél magadnak te is egy saját történetet, itt kérhetsz: http://rovidek-au-ff-novella.blogspot.hu/p/kerj-magadnak-rovid-tortenetet.html


Hazafelé bandukoltam a sötét, ijesztő parkon keresztül, amin sajnos muszáj minden este átvágnom, ugyanis nincs más út a munkahelyemtől a lakásomig. Ki nem állhatom a város ezen részét, ilyenkor általában mindig eljátszom, hogy telefonálok, vagy tényleg felhívok valakit. 
Aznap viszont úgy döntöttem, legyőzöm a félelmem, hiszen mégis mi történhet? Azon kívül, hogy mondjuk megkéselnek, leütnek, elrabolnak… Na, jó, szóval elindultam gyalog, mikor megbotlottam valamiben. Kis híján hatalmasat nyakaltam, de szerencsére sikerült az utolsó pillanatban megtartani az egyensúlyom. Megpróbáltam arrébb rúgni az útban levő dolgot, hogy mások ne járjanak hasonlóképpen, mint én, azonban az nem mozdult. Mivel már sötét volt, elővettem a mobilom, hogy vakut kapcsoljak. Ekkor olyat láttam, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. A tárgy, amiben felbuktam tulajdonképpen egy kéz volt, egy embernek a keze, és járult hozzá test is. Hirtelen köddé vált a saját ijedtségem a parktól, a túlélési ösztöneim furcsán mutatkoztak meg. A férfi fölé tornyosultam, segítségért kezdtem kiabálni, majd megtapogattam a pulzusát. Halott. Ekkor kicsit hátraugrottam a meglepettségtől, de hál’ Istennek volt annyi lélekjelenlétem, hogy tudjak gondolkodni. Rögtön tárcsáztam a segélyhívót, lediktáltam nekik a címem és a telefonszámom, majd pár percen belül meg is érkeztek. Közben legjobb barátom számát kezdtem bepötyögni a készülékbe, de addigra már kellőképpen fel tudtam fogni a történteket, így elborított a sokk és a rémület keveréke. Louis felvette a telefont, én pedig csak dadogtam, remélve, hogy megérti, mit szeretnék mondani. Pillanatokon belül érkezett meg a helyszínre, mire azonnal a nyakába vetettem magam. Rövid örömömet a hozzám lépő rendőrtiszt szakította meg, aki közölte, hogy szeretne bent tartani egy rövid kihallgatásra. Csalódottan ráztam a fejem, hiszen már elmondtam mindent!
- Tory egy perccel sem marad tovább – jelentette ki Louis, majd szúrós szemekkel vizslatta a fiatal rendőrtisztet.
- Kérem, uram, értse meg, hogy szükség van rá, ő találta meg a testet – erősködött tovább a férfi.
- De én már tényleg mindent elmondtam! – Fakadtam ki. – Mindjárt éjfél, egész nap dolgoztam és hazafelé ráakadtam egy hullára! Könyörgöm, hadd menjek haza. Holnap visszajövök, ha annyira szükséges. 
A zsaru egy percig elgondolkodva fürkészte az arcunkat, majd megadta magát.
- Nem bánom – mondta. – De holnap jöjjön be a kapitányságra.
Bólogatva fejeztem ki, hogy megértettem, mire Lou szitkozódni kezdett.
- Nem hiszem el, hogy nem képesek…
- Louis – szakítottam félbe. – Hazaviszel?
Majd ránézett bágyadt, meggyötört arcomra, és csak félénken bólintott. 
Amikor a lakásba értünk még mindig sokkor állapotban voltam. Annak viszont nagyon örültem, hogy legjobb barátom végig velem volt, és megnyugtatott, nem hagyott egy percet sem gondolkodni, folyamatosan beszélt hozzám.
- Tory… - időzött el rajtam a szeme. – Tudod, hogy szívesen vagyok veled. Viszont szerintem aludnod kéne.
- Nem megy – mondom őszintén. – Velem maradsz?
Szomorú mosolyra húzta ajkait, majd befeküdt mellém az ágyba. Két személyes, így nem okozott gondot, hogy elférjünk, ám annyira szükségem volt a közelségére, hogy hozzábújtam, ő pedig szorosan átölelt. Sajnos elég fáradt voltam ahhoz, hogy fejemben újra lejátszhassam a történteket. Ahhoz is eléggé ki voltam merülve, hogy eltörjön a mécses.
- Kérlek, ne sírj – törölte le az arcom. – Tudod, hogy ha te sírsz, akkor én is – váltott át női hangra, én pedig végre felnevettem. Fájón ugyan, és nehézkesen, de felnevettem. Ekkor keze megállapodott az államon, majd – ha ez egyáltalán lehetséges volt – még közelebb jött hozzám.
Mindig én voltam az az ember, aki kiállt amellett, hogy márpedig fiú és lány között barátság igenis van! Nos, hát úgy tűnik, mindennek van egy határa. Louis finoman csókolt, mintha csak attól félne, hogy összetöri gyenge arccsontom, pedig ha valamikor, hát ma igazán erőteljesebbre vágytam. Kétségbeesetten nyomtam ajkaim az övének, mikor megállított.
- Gondolod, hogy ez helyes? – Kérdezte.
- Nem érdekel most, hogy mi helyes és mi nem – közöltem vele, majd válaszát meg sem várva tértem vissza az előző elfoglaltságomhoz. 
Mikor megelégeltem a puszilgatásokat, elkezdtem róla lehámozni felsőjét, amitől kissé meglepődött. Szerencsére vette az adást, és ő is megszabadított ruháimtól. Mintha legalábbis én lennék az ő menedéke, úgy haladt egyre lejjebb, finoman a hasamon. Mikor már közeledett céljához, az utolsó felesleges fehérneműt is leszedte rólam, és úgy csókolt tovább. Soha, senki nem csinálta még ilyen jól. Olyan volt, mintha pontosan tudta volna mire vágyom. Mert talán így is volt.
Szerettem volna megmutatni neki, hogy én is képes lennék neki igazán nagy örömet okozni, olyat, amit csak tőlem kaphat, de nem hagyta. Szerintem túlságosan féltett ma, szeretett volna boldoggá tenni, ha csak egy pillanatra is. Ekkor makacsul felhúztam őt szemmagasságba, majd a kezem segítségével magamba is helyeztem. Kéjvágyó sóhaj szaladt ki mindkettőnkből, majd fokozatosan haladtunk a csúcs felé.
Amikor magunkhoz tértünk, kétségbeesés, félelem fogott el.
- Louis – szóltam hozzá az ágy másik végéről -, itt maradsz reggelig… ugye?
Mosolyogva jött közelebb hozzám, majd rákulcsolta ujjait az enyémekre.
- Nem megyek sehová – adott egy puszit a fejem tetejére. – Ígérem.

2016. július 18., hétfő

Ain't Nobody (Austin Butler ff)

„Drága, egyetlen Aaliyah!
Tudom, mennyi fájdalmat okoztam neked, és azt is tudom, hogy mindent én rontottam el. Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy kilépek az életedből. Daewonnal, aki apád helyett apád volt mostanában, azt a döntést hoztuk, hogy így mindenkinek jobb lesz. Tehát elindultunk Európába, ott fogunk letelepedni, te már úgyis tizenkilenc éves vagy, itt az ideje, hogy megtanulj a saját lábadon állni. Vigyázz magadra, én egyke gyermekem!
U.i.: Ne keress minket, legyél boldog!”

Ma újra elolvastam a levelet, amit anya hagyott az asztalon. Ez már majdnem egy hete volt, és én még mindig nem fogtam fel. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Az anyám sosem törődött velem, ezért igazából tizenhárom éves korom óta dolgozni járok, a saját pénzemből élek, és a nagypapám tekintem igazi, egyetlen családtagomnak. Csak sajnos ő is egyre többször betegeskedik már, nem várhatom el, hogy eltartson. Nekem kell vigyáznom rá. 
Most viszont, ahogy ismét átfutottam az anyám által itt hagyott papír fecnit, úgy érzem, az összeomlás szélén vagyok. 
Ideje bezárnom a bárt, ahol dolgozom, már csak én vagyok bent egyedül, úgyhogy hátramegyek lekapcsolni a villanyokat a raktárépületben. 
Miután ez megvolt, visszafelé veszem az irányt, hogy kivegyem a borravalóm az üvegből, majd elől is bezárjak, de akkor egy magas, szőke fiút pillantok meg a pult mellett ácsorogni.
- Ki van írva, hogy zárva vagyunk – közlöm morbidan.
- Bocs, ne haragudj – jön láthatóan zavarba. – Csak úgy berontottam az első kocsmába, amit találtam, nem figyeltem. Miért nem zárod be egyébként? Így bárki betörhet.
- Már megbocsáss – kérem ki magamnak. – Egy percre mentem hátra, egyébként meg eddig nem volt jellemző, hogy az emberek nem tudják elolvasni a „ZÁRVA” feliratot.
A srác sunyi mosolyra húzza az ajkát és halványan felnevet. Ez hiányzik még most nekem, egy öntelt, nagyképű alak, aki valószínűleg mindenkinél így próbálkozik, hogy aztán félóra elteltével ágyba vihesse.
- Sajnálom, hogy bajt okoztam – vigyorog rám. – Meghívhatlak cserébe valamire?
- Nem – jelentem ki.
- Nem? – lepődik meg láthatóan.
- Nem – ismétlem önmagam. – Tehát elmennél?
- Nem – mondja ő is. Na jó, kezd elegem lenni ebből.
- Zárva vagyunk, hívom a zsarukat, ha nem lépsz le.
- De hát nem volt bezárva az ajtó – húzza egyre jobban az agyam, én pedig azt érzem, hogy akármit mondhatok, ez a srác úgyis beéget az ezer wattos mosolyával.
- Oké, tudod mit? Csinálj, amit akarsz – sóhajtok fel, mert úgy vélem, ez a legegyszerűbb módja annak, hogy elkerüljük a további szóváltásokat. Azonban tévedtem, ugyanis ahogy odalépek a borravalós üvegemhez, hogy átszámoljam, a szőkeség is közeledik, majd helyet foglal az egyik bárszéken. Próbálok nem tudomást venni róla, de elég nehéz úgy akármit is csinálni, hogy közben minden mozdulatodat figyelik.
- Nézd – engedem le kezeimet a pultra, majd ráemelem a tekintetem. – Elég kemény időszakom volt mostanában. Kérlek, könyörgöm, ha van benned egy csepp empátia, akkor most lelépsz.
- Mi történt? – Érdeklődik.
- Nem fogod feladni, ugye? 
Egy pillanatra oldalra néz, mintha gondolkodna, majd újra felém fordul.
- Nem, nem hiszem.
- Hát jó – kezdődjön a kiakasztás. Ha elsorolom neki, legalább biztosan annyiban hagyja a beszélgetésünket. – Tinédzserkorom kezdete óta én tartom el saját magam, ugyanis az anyám egy önző ribanc, aki ráadásul néhány nappal ezelőtt elköltözött a pasijával Európába azzal a kéréssel, hogy ne keressem őket. Hagyott egy úgynevezett „búcsúlevelet”, amiben leírja, hogy tulajdonképpen mindezzel nekem tesz szívességet. Legszívesebben leugranék egy híd tetejéről, de nem tehetem, mert egyetlen ember van, akit szeretek, és aki még életben tart, és ő a nagypapám. Dolgoznom kell – nem csak magam miatt -, hanem azért is, hogyha bármi történik vele, akkor legyen, aki gondoskodik róla. Szóval rohadtul fáradt vagyok, mert ma is duplaműszakot vittem, és még mindig nem tudok bezárni, mert valaki nem akar elhúzni innen.
Úgy tűnik, a jól megfogalmazott monológom hatásos volt, mert az előttem ülő idegen csak nyel egy nagyot, majd a padlót kezdi bámulni.
- Sajnálom, én… nekem fogalmam sem volt róla.
- Igen, sejtettem – vetem oda neki.
- Nos, akkor… - tápászkodik fel a bárszékből. – Én megyek is.
A francba. Attól még, hogy az én életem egy szar, nem kéne másokkal egy bunkó parasztként viselkednem.
- Hé, várj – állítom meg a távozni készülő alakot. – Most igazán jól esne egy ital.
Szinte látom, ahogy elvigyorodik. Visszafordul, majd meglátom, hogy az arcát valóban egy hatalmas, sunyi mosoly öleli körbe.
- Elmenjünk valahová? – Kérdezi.
- Fölösleges – mondom. – Ha kifizetjük a piát, itt is maradhatunk, a főnököt marhára nem fogja érdekelni.
- Akkor jó – töltök ki neki és magamnak is egy sört, mire felém nyújtja az arát. – Szóval mi a legnagyobb álmod?
- A legnagyobb álmom, most komolyan? – Nevetek fel. – Ez volt a maximum?
- Ne szidd a kérdéseimet – mosolyodik el zavartan.
- A legnagyobb álmom egy független, szabad élet – bukik ki belőlem őszintén. – Neked?
Látom rajta, hogy őszintén elgondolkodik, majd közrefogja a poharát, és most először, mióta találkoztunk, félénken emeli rám a tekintetét.
- Van egy öcsém, aki lebénult egy autóbalesetben. Sajnos az eset az agya egy részét is károsította, így valószínűleg az egész életét kórházban fogja tölteni – meséli el őszintén, én pedig legszívesebben átölelném ezt a vadidegen fiút. – Az én legnagyobb álmom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Mikor a gimi kitűnő tanulója volt, és nem bőgtem, mint egy kisgyerek minden egyes alkalommal, amikor láttam.
- Nagyon sajnálom – simítom meg a kezét, mire halvány mosolyra húzza a száját.
- Senkinek nem egyszerű, tudod? Talán nem is az egyszerűséget kell keresni. Amikor anya éjszakákat sírt át az öcsém miatt, apa egyszer ezt mondta neki: Mindegy, hogy mennyire nehéz a csata, amit vívnunk kell. Valamiért nekünk jutott, és ezt nem szabad véletlennek hinni – fogja most ő meg a kezem. – Azóta így igyekszem élni. Tudod, semmi nem tart örökké. Pontosan ezért nem alakíthatjuk úgy az életünk, mintha elhinnénk, hogy valaha lehet könnyebb. El kell fogadni a nehézségeket, és amellett teljesíteni a kihívást.
- Mi a kihívás?
- Boldognak lenni – közli egyszerűen.
Nem tudom, hogy mit kellene hinnem erről a srácról, de mindenképpen több, mint egy gazdag szőke szépfiú, aki besétált csajozni az éjszaka közepén.
- Miért jöttél ide? – Kérdezem.
- Damiannél, az öcsémnél kipróbáltak egy újfajta kezelési módszert, azonban ez sem segített. Én már beletörődtem, hogy nem lesz változás, anya azonban nem fogadja el, így hagyja, hogy az orvosok folyamatosan próbálkozzanak, majd összetörjék a szívét a sikertelenséggel.
- Néha… nehéz feladni a reménykedést – állapítom meg magamból kiindulva.
- Te is reménykedtél? Hogy az anyukád majd megváltozik? – Fürkész a tekintetével.
- Igen – húzom gúnyos mosolyra a számat. – Azonban mikor itt hagyott azzal a levéllel, valahogy mégsem lepődtem meg. Tudod, mikor egész életedben várod, hogy elérkezik a fordulópont, de mégsem jön, és az utolsó csapásnál betelik a pohár.
A számomra még mindig szinte idegen fiú megértően bólogat, majd arckifejezése értetlenbe csap át.
- Fura… ez az egész – vigyorodik el. – Ezeket még nem nagyon beszéltem ki magamból ennyire őszintén, és most itt vagy, és ez nagyon… jó érzés.
- Igen, szerintem is – értek egyet.
Abban a pillanatban közelebb húzódik hozzám, én pedig érzem, hogy ez az a bizonyos csók előtti pillanat, ami szerintem sokkal több, mint az a bizonyos történés. Tekintetét folyamatosan a szemem és az ajkaim között váltogatja, majd homlokát az enyémnek nyomja. Ekkor kézfejével alátámasztja az állam, hogy már a szánk is összeérjen. Még tartunk egy kis hatásszünetet, hogy az egész még érzelmesebb legyen, míg végül teljes csókban forrunk össze. Míg tartott, olyan volt, mintha nem kéne törődnünk semmivel, mintha minden megszűnt volna létezni rajtunk kívül. Azonban ahogy elváltak ajkaink újra visszacsöppentünk a keserű valóságba.
- Nekem most már tényleg be kéne zárnom – nézek rá az órára.
- Ó, igen, persze – kezd bólogatni. – Nekem is meg kéne néznem már anyát. 
Elmosom utánunk a sörös poharakat, visszarakom a helyére, ő pedig még mindig ott áll. Kérdőn nézek rá, mire kapcsol.
- Nos, hát akkor szia – indul el kifelé. 
- Várj csak, majdnem elfelejtettem – fordul vissza. – Austin Butler vagyok – mondja.
- Tudom – bólintok mosolyogva.
- Tudod?
- Ugyan már, én is néztem a Carrie naplóját – nevetek fel, erre ő is elröhögi magát.
- Te nem árulod el a neved? – Kérdezi várakozóan.
- Á, az úgy túl egyszerű lenne nekünk – csukom be a pénztárgépet, Austin pedig a kezdeti meglepettség után mosolyra húzza a száját.
- Zárd be az első ajtót is – szól oda, majd kilép a hideg hajnali utcára.






2016. július 15., péntek

Terhes vagyok (Diley)

Sziasztok! :) Most egy Diley (Danny+Riley) - Baby Daddy fanfictiont hoztam nektek. A sorozatot ugyan nem sokan ismerik, én teljes szívből ajánlom mindenkinek! :)
Szeretnél egy saját történetet? Kattints IDE!


- Jó, tudod mit, Danny Wheeler? – Fordulok vissza, miközben kifelé rohanok a házból. – Nem érdekel, azt csinálsz, amit akarsz! – Üvöltöm, majd átfutok a házamba, becsapva magam után az ajtót.
Beérve leborulok a kanapémra, magamhoz veszem a kispárnám, aztán eldobom, mert megérzem, hogy Danny – illata van. Legszívesebben eltaposnám, aztán szétvágnám ollóval apró darabokra, de túlságosan szeretem ezt a párnát. Felállok egy pohár vízért, de közben elkap a hányinger. Szaladok a fürdőszobába és a WC fölé hajolok. Azonnal kijön belőlem minden, összerogyva próbálom most már normálisan venni a levegőt a padlócsempén. Mikor úgy érzem, hogy már nem jön több, átsétálok a konyhába és töltök magamnak egy pohár vizet. Eddig is gondoltam rá, hogy talán terhes vagyok, de ez elég erősen bizonyítja a dolgokat. Fogalmam sincs mit tegyek, Dannyvel most vesztem össze, így felhívom a legelső embert, aki eszembe jut.
- Mrs. Wheeler? – szólok bele a telefonba, mire Ben és Danny anyukája válaszol. – Át tudna jönni? És kellene egy terhességi teszt. Nem, Danny még nem tudja. Még én sem tudom biztosan. Mrs. Wheeler, csak jöjjön át.
Nos, nem egyszerű eset, az biztos, de szinte ahogy feltettem a telefonom töltőre, ő már ott állt a házamban. Ösztönösen felugrottam és szívroham közeli állapotba kerültem.
- Most komolyan, nem tudna kopogni? – Kérdezem felháborodva.
- Lehet, hogy terhes vagy a fiammal, úgyhogy mostantól jogom van mindenhez, amit csak tenni szeretnék – szegezi rám mutatóujját. – Ó, kit akarok becsapni? Ez eddig is így volt.
Eddig végtelen volt a türelmem ezzel a nővel szemben, de mikor itt állok folyamatos émelygéssel, talán gyermeket várva, igazán megelégelem a stílusát.
- Nem térhetnék a lényegre?
- Hogyne, persze – turkál a táskájában. – Itt a teszt. Tudod, csak egy pálcika, bemész, kibontod…
- Igen, Mrs. Wheeler – szakítom félbe már-már idegbetegségre utaló mozgáskoordinációval. – Tudom, hogy kell használni.
Azzal elindulok befelé a mosdóba, és nekiállok a dolognak. Két perccel és egy kisebb idegösszeomlással később kétségbeesetten várom az eredményt.
Szeretném, ha negatív lenne, mert úgy érzem, nem állok készen, ráadásul nem tudom, hogy Danny hogy látja a dolgokat. Ha pozitív lesz, az egész életünk felfordul, pedig még olyan fiatalok vagyunk! Plusz, Danny nem túl felelősségteljes, és már van egy fiatal apuka a családban.
- Riley, itt az idő – közli Mrs. Wheeler, majd bátorítóan megsimogatja a vállam. Szokatlan tőle ez a gesztus, de ebből látszik, hogy tudja, mennyire komoly helyzetben vagyunk.
Lassan kiengedem kezem szorításából az fehér pálcikát. Egy jól látható rózsaszín plusz jel virított rajta.
- Na? – néz rám várakozó tekintettel Danny édesanyja. Válasz helyett csak felé mutatom a terhességi tesztet, majd lerakom az asztalra, és kimegyek az erkélyre, ahol letörlöm a könnyeim.
Fogalmam sincs, mire gondoljak most. Tervezzem a gyerekszobát? Vagy hívjam a klinikát az abortusz miatt?
- Nézd, Riley – szakítja félbe gondolatmenetemet Mrs. Wheeler. – Először el kell menned az orvoshoz.
- Tudom – bólogatok még mindig sírva. – De Dannynek tudnia kell, el kell mondanom neki.
- Felesleges, amíg nem tudsz mindent biztosra… - kezdi magyarázni, de félbeszakítom.
- Soha nem lesz minden biztos. Szükségem van rá – mondom kissé már lenyugodva. – A legjobbkor vesztünk össze, nem igaz? – Nevetek fel kínosan, mire Mrs. Wheeler együtt érzően megsimogatja a hátam.
- Kicsit szedd rendbe magad – javasolja.
Igaza van, el kell mennem megmosni az arcom, de lehet, hogy egy tusolás még jobb lenne. Az utóbbi mellett döntök, így miután kikísérem Wheeler anyukát, aki még intéz hozzám egy-két bátorító mondatot, elindulok a tusoló felé. Furcsán simítok végig a saját hasamon. Ez az érzés olyan ismeretlen és idegen, hogy már-már tetszik. Igen, biztosan teljesen elment az eszem.
Mikor kilépek a zuhanyzóból, magamra kapok egy törölközőt.
- Riley – hallom meg az ismerős hangot. Elég közelről, ami  azt illeti.
- Danny, mit keresel te itt? – Kérdezem idegesen, miközben gyorsan magam köré szorítom a ruhaanyagot, hogy takarjon.
- Olyan rosszul éreztem magam a veszekedésünk, után, hogy átjöttem – sóhajtja, majd közeledni kezd. – Riley, szeretlek, nem hagyhatjuk, hogy tönkremenjen a kapcsolatunk. Minden pár veszekszik, vannak, akik kevesebbet, és néhányan meg többet. Csak az számít, hogy meg tudjuk oldani a problémákat.
- Igen, igazad van – itt az idő. Gyerünk, Riley, csak bökd már ki! – Még valamiről beszélnünk kell, ami azt illeti.
Danny kíváncsian néz vissza rám, én pedig rámutatok a szennyes kosárra, hogy foglaljon helyet. Hát… nem biztos, hogy ez a legjobb időzítés, de ha már így belekezdtem…
- Terhes vagyok – mondom, Danny pedig mozdulatlanul mered rám. Nem viccelek, még csak nem is pislogott.
- Oké, legalább öt perce csendben ülsz teljesen lefagyva, kérlek, mondj valamit – könyörgök most már.
- Terhes vagy – ismétli utánam. Nos, haladás, legalább megszólalt. – Mi? Hogyan?
- Nem hiszem, hogy ezt magyarázni kellene, Danny – mondom kicsit viccesre véve a figurát, hátha az segít. Végre teljes mértékben rám emeli tekintetét, és látszik rajta, hogy nagyon gondolkozik azon, mit is szeretne mondani.
- Meg szeretnéd tartani? – kérdezi tőlem.
- Én… én nem tudom – dadogok. – Te… szeretnéd?
- Hát… már van egy kicsi a családban, és minden megváltozna akkor, de én… - Fogja meg a kezeim. – Én nagyon örülnék neki, Riley.
- Komolyan? – Kezdek vigyorogni.
- Igen – ad egy boldog csókot a számra.
- Nagyon sok mindent át kell beszélnünk… - törlöm le a meghatottságtól kicsordult könnyeimet.
- Én nem aggódom – jelenti ki.
- Nem?
- Ha az öcsémnek sikerült Emmával, és anyának velünk, akkor nekünk is menni fog – mondja, mire kitör belőlem a nevetés.





2016. július 14., csütörtök

Auslly (Austin+Ally) fanfiction

Sziasztok! :) Most egy Auslly (Austin+Ally) fanfictiont hoztam nektek, Ally szemszögéből íródott, remélem elnyeri majd a tetszéseteket, feltétlenül hagyjatok nyomot magatok után! :) Ha szeretnétek tőlem egy novellát, nincs más dolgotok, mint rákattintani a "Kérj magadnak történetet!" menüpontra és követni az utasításokat. Jó olvasást!


Öt év telt el azóta, hogy nem láttam Austint. Mikor elköltözött, hogy leszerződtessen egy másik lemezkiadóhoz még nem gondoltam volna, hogy öt év múlva láthatom viszont. Azóta mindketten elszeparálódtunk, éltük a saját kis életünket, én pedig leginkább csak a bulvárlapokból értesültem arról, ha épp újabb barátnőt szerzett magának. Persze mindig valami hosszú szőke hajú, kidolgozott testű modellt. 
Engem sem kellett ám félteni, ugyanis egyre feljebb török, megjelent a harmadik lemezem, és már két éve boldog párkapcsolatban élek Luke-kal. Luke újságíró, akivel az egyik interjúmon találkoztam két évvel ezelőtt. Azóta már szerelmespár vagyunk, lassan az összeköltözést tervezgetjük. És most pedig itt ülök a kávézóban, a pláza kávézójában, a hangszerbolt mellett, ahol újra találkozok majd Austinnal a szülinapján. 
Nem értettem, hogy honnan jött az ötlet a hazajövetelhez és az itthoni ünnepléshez, de mikor megkérdeztem Austint, csak annyit felelt, hogy hiányzik neki a régi élete, és hogy most erre van szüksége. 
Luke nem repült velem, ugyanis nem tudott időben elszabadulni a munkájából. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, nem sajnálom, elég kínos lett volna a jelenlegi pasi és az ex pasi találkozása a számomra. 
Egy órával hamarabb érkeztem, mint a többiek, mert Austin azt kérte, hogy találkozzunk a buli előtt. Nem is értem, miért lepődök meg azon, hogy késik. Már épp felállnék a helyemről, mondván, hogy elfelejtette mit beszéltünk meg, mikor valaki megszólít. A hang a hátam mögül jön, én pedig azonnal felismerem.
- Ally! – közeledik hozzám egy magasabb, kigyúrtabb szőkeség. A haja még összevisszább, mint öt évvel ezelőtt, ő maga viszont jóval férfiasabb. Ezt alátámasztja a másik szőke, aki viszont nőnemű, és úgy csüng rajta, mint egy pióca.
- Austin – öleljük meg egymást nem törődve a lánnyal, aki úgy tűnik, nem nézi ezt jó szemmel.
- Ó – veszi észre Austin a kínos szituációt. – Ally, ő itt Madison. Madison, ő itt Ally.
- A barátnője – teszi hozzá Madison, és be kell valljam, nálam itt ásta el magát.
- Nagyon örülök – erőltetek magamra egy műmosolyt, majd kezet rázok vele. Anyám, a csaj egyenesen olyan tekintettel néz rám, hogy „ha hozzá mersz érni a pasimhoz, megöllek!”. 
- És… milyen újra itthon lenni? – fordulok Austihoz, miközben leülünk a kis asztalkához és ők kikérnek egy-egy italt maguknak. A kiszolgálás sokat fejlődött, mióta utoljára itt jártam.
- Kifejezetten jó – kúszik fel egy széles vigyor az arcára. – De úgy hallottam nem csak én nem voltam a környéken mostanában…
- Igen, kicsit belemerültem a lemezkészítésbe, meg a koncertezésbe, és…
- Na, ki kapott melót Austin szülinapi bulijának szervezőjeként? – szakítanak félbe, majd meglátom azt a két embert, akinek jobban már nem is tudnék örülni.
- Trish, Dez, te jó ég – áll fel Austin is, majd megöleli őket.
- Austin, hiányoztál – közli Dez, majd előhúz valamit a hátizsákjából. Igen, hátizsák. És egy felnőtt emberről beszélünk. – Ezt a macit neked varrtam az új tanfolyamomon.
Nem, úgy tűnik ez még mindig Dez.
- Egyébként ne zavarjon meg a „tanfolyam” kifejezés – folytatja -, épp tervezem az új vállalatom. „Dez olajzöld kalózmaci gyára”.
Ezt már tényleg képtelenek vagyunk kommentálni, így Dez kisegít minket.
- Az olajzöldet alulértékelik, pedig egy nagyon szép szín lehetne, ha jó dolgokra használják fel. Így kitaláltam, hogy különleges kalóz kinézetű plüssmacikat készíttetek, amiket megfizethető áron adok el.
- Téged, barátom… téged értékelnek alul, nem az olajzöldet – veregeti meg Trish Dez vállát cinikus mosollyal, mire Dez átkarolja a vállát és hálásan megköszöni. Hát igen… van, ami a régi maradt.
- Srácok, imádlak titeket, de hamarosan megérkezik a többi vendég, úgyhogy nem bánnám, ha én most elmehetnék átöltözni – néz körbe Austin, mire a szőke is megérkezik mellé. – Nem bánjátok?
- Nem, persze, menj csak – mondom, majd rámosolygok.
Ők bevonulnak a hangszerboltba, Dez elmegy jégkását keresni, így Trish-sel ketten maradunk.
- Gyerünk, csináld csak.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – közli látszólag értetlenül. Én viszont pontosan tudom, mire gondol.
- Tedd fel a kérdést, amire azóta kíváncsi vagy, mióta Austin kitalálta az itthoni szülinapozás ötletét - meredek rá fejcsóválva. – Milyen érzés újra látni?
- Én nem kérdeztem ilyet, te voltál – mosolyog sunyin, miközben Dez is visszaér az asztalunkhoz.
- Miről van szó?
- Ally most vallotta be, hogy még mindig érez valamit Austin iránt.
- Mi? Én ezt nem mondtam – védem meg magam.
- De így van, nem? – Imitál agyfagyást a kérdése közben Dez. – Kár lenne, ha nem így lenne, mert akkor feleslegesen csináltattam volna az Auslly póló 2.0-át. Kimaradt néhány anyag a macikból.
- Auslly…? – kérdeznék rá, de ekkor széthúzza ingét, ami alatt felcsillan a szintén olajzöld színű póló, aminek közepén egy hatalmas szívecske kapott helyet két fejjel. Az Austin és Ally fejek alatt pedig piros betűk formáznak „Auslly 4ever” feliratot.
- Hát ez… érdekes.
- Nem az, nekem is csináltatott – mondja Trish lelkesen, majd ő is szétnyitja ingét, és meglátom ugyanezt a… csodát.
- Gyerekek, ne már. Én már nem vagyok tinédzser, komoly párkapcsolatban élek Luke-kal, és Austinnak is barátnője van.
- Madison egy szemét dög, majdnem kirúgtak miatta! – Panaszkodik Trish.
- De hát mint a parti szervezője, Austin a főnököd, nem? – Kérdezem értetlenül.
- Nem, a Plázából rúgtak ki majdnem miatta – próbálja magyarázni.
- Oké, ezt nem biztos, hogy tudni akarom.
Azzal megfordulok, de így egyenesen nekiütközök Austinnak. Egy pillanatig megmeredünk, majd kínosan elmosolyogja magát. De az a fél perc, nos, azt hiszem pontosan olyan egy csók előtti pillanat. Csakhogy nálunk teljesen máshogy alakult, ugyanis Austin háta mögül előtűnt a barátnője. 
Látszólag nem veszi észre a kémiát köztünk. Még utoljára egymásra mosolygunk Austinnal, aztán elindulok a színpad felé. Megkopogtatom a mikrofont, hogy megbizonyosodjak a működéséről, majd beleszólok.
- Szeretettel köszöntünk minden régi ismerőst és barátot Austin Moon születésnapján – mondom, mire néhányan füttyögni és sikítani kezdenek. – Austin, megnyitnád a partit? – Nézek felé kérdőn, ő pedig felsétál mellém. Lemegyek a pódiumról, Austin pedig el is kezdi játszani az egyik slágerét. Látom, ahogy Madison boldogan kamerázza, nekem pedig majd’ meghasad a szívem. Nem tehetek róla, mégis van miről nosztalgiázni, hiszen nem voltunk közömbösek egymásnak.
Ehhez hasonló gondolatokkal indulok be a hangszerboltba, ahol leülök a régi kedvenc zongorámhoz. Mennyi dal született itt, te jó ég! Teljesen belemerülök a zenélésbe, előveszem az összes dalomat, és a kis sárga könyvemet. A You Can Come To Me-nél tartok, amikor valaki belép a szobába, és csatlakozik hozzám. Akkor ott azon a helyen valahogy minden a helyén volt. Minden olyan volt, mint évekkel ezelőtt. Nem gondoltam a barátomra, aki otthon vár, nem mardosott a bűntudat, és elfelejtkeztem Austin barátnőjéről is. 
Mert újra csak mi ketten voltunk, mint ezer éve már, mikor ezt még senki nem vehette el tőlünk. A dalnak vége szakad, Austinnal ösztönösen közeledni kezdünk egymáshoz, ekkor tér vissza a józaneszem. 
- Austin… - fordítom el a fejem. – A barátnőd odakint ünnepli a szülinapod. Nélküled.
- Tudom – ismeri be. – Mert itt vagyok veled. Hiányoztál, Ally. Hiányoznak ezek az idők.
- Igen, nekem is – kezdek könnyezni, mire Austin átöleli, én pedig a vállára hajtom a fejem.
- Ennek nem így kéne lennie – jelenti ki néhány másodperc csend után.
- Mire gondolsz?
- Velem kéne lenned, Ally – néz a szemembe. – Mindig is velem kellett volna lenned.
- Már megpróbáltuk, Austin, nem egyszer – rázom meg a fejem, közben meg összeszidom magam, amiért egyáltalán elgondolkodom azon, amit mond.
- Gyerekek voltunk még – fogja kezei közé a fejem. – Most pedig nézd meg… nem tudunk túllépni egymáson. Senki nem pótolhat téged.
Ekkor, ebben a pillanatban vesztem el a fejem teljesen, majd megragadom az arcát és szájára tapasztom a számat. Szeretem Austint, soha nem szűntem meg szeretni, ő pedig ugyanezt érzi irántam. 
- Nem érdekel, hogy mennyi mindennel és mindenkivel kell emiatt szembenéznünk, mert együtt fogjuk tenni. Ezúttal tényleg – közli a csókunk után.
- Hát – kezdek egyre szélesebben vigyorogni. – Trish és Dez nagyon fog örülni nekünk.
- Miért? – néz rám furcsán.
- Csak kérdezd őket a pólóról – mondom, és már az elképzeléstől is kitör belőlem a nevetés. Mert most vagyok igazán boldog, öt év után ismét ott vagyok, ahol lennem kell, és végre (újra) azzal, akivel lennem kell.


2016. július 7., csütörtök

Az első

- Sziasztok, csajok, holnap találkozunk! – köszönök el a munkatársaimtól, majd kilépek a hideg utcára. Január tizenkettedikét írunk, mindent hó és fagy borít. Nem szeretem ezt az időjárást, nem szeretem a sötétet, ami már délután négykor ellepi a várost. 
Valamiből ki kell fizetnem az albérletem rezsijét, nem költhetek most taxira, így erőt veszek magamon és gyalog indulok haza ezen a dermesztő hajnalon. A lámpák gyéren próbálnak világítani, hogy egyáltalán az orrukig ellássanak az emberek. Óvatosan lépek le a jeges útpadkáról, hogy átmehessek a másik oldalba, mikor egy kocsi vágódik be elém.
Ijedtemben fenékre pottyanok és lehorzsolom mindkét tenyerem. Ám ez az apró esés a feléig sem ér a félelemig, amit a hatalmas fekete kocsi látszata kelt bennem. Nagyon rosszat sejtek. Egy alacsony termetű, kopasz fickó száll ki a járgányból, őt követi egy hatalmas pasas, aki védelmezően a másik mellé áll. Ismerem őket. Pontosan tudom, hogy kicsodák és mit akarnak. Futnék, de nincs értelme. Előlük hiába.
- Mi újság, cicám? – jön közelebb az alacsonyabbik, majd megpróbálja megsimítani az arcom. Elhúzom a fejem, ő pedig kacagni kezd a reakciómon – Drágaság, ne legyél ilyen mogorva. Tudod, hogy miért vagyunk itt?
- Igen – préselem ki a számon, mire ő csak tovább nevet,
- Elérkezett… – fogja közre vállaim – Elérkezett az első feladatod.




A nevem Kertész Hanna.
Tizenkét éves voltam, amikor az apámat életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték gyilkosság miatt. Azelőtt sem volt semmilyen kapcsolatunk, hiszen egy elmebeteg volt, olyan ember, aki nem csak a pénzért öl. Azért is, mert élvezi. Mondanom sem kell, hogy nem viselt meg a bíróság döntése, mondhatni inkább örültem. Mindig attól féltem, hogy egyszer megjelenik nálunk és valami szörnyűséget csinál velem vagy az anyámmal. Anyánál öt évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak, két évvel később belehalt. Egyedül maradtam.
Amikor apám börtönbe került, elkövette azt a hibát, hogy beszélt. Elmondott mindenkiről mindent, amit csak tudott, hátha így kevesebbet kap. Ekkor a szervezet megmaradt tagjai bosszút esküdtek és felkerestek minket. Eljöttek hozzánk és meg akartak ölni mindkettőnket. Viszont az egyiküknek támadt egy ötlete. Ha akkor ott kinyírtak volna minket, nem lett volna semmi hasznuk, ráadásul még két testet is el kellett rejteni és eltűntetni a nyomokat. Abban a pillanatban nekik az lett volna a legrosszabb lehetőség. Így kitalálták, hogy egy pár év múlva újra felbukkannak és alkalmaznak engem. Átveszem apám helyét az öldöklésben, ha életben akarok maradni. Ezt akkor fel sem fogtam. Csak sírtam, és anyát próbáltam védeni, aki már akkor is gyenge volt szegény.
Most pedig beváltották az ígéretüket és megjelentek. Pontosan akkor, amikor már majdhogynem az egészet elfelejtettem, amikor már kezdtem túllépni mindenen. Reménytelen lenne a menekülésem előlük, ennek a bérgyilkos szervezetnek mindenhol vannak emberei. Az első órában megtalálnának, és ki tudja, talán még jól megkínoznának a megölésem előtt.
Eljött a találkozás ideje, felkapom magamra a kabátom, kilépek a panel ajtaján és bezárom magam után az ajtót. Félek attól, hogy mit kérnek majd tőlem, hogy hogyan veszem majd el valaki életét, de amitől a leginkább rettegek az az, hogy megtalálom majd benne az élvezetet én is, ahogyan az apám. Talán vele is így kezdődött. Belecsöppent valaki által ebbe a világba, amit régebben elítélendőnek tartott, aztán az első verés után elborította az endorfin és nem tudta abbahagyni. Mi van, ha velem is ez történik?
Egy pláza parkolójában fogunk beszélni, ahol elegen vannak ahhoz, hogy ne tűnjön semmi gyanúsnak, de megfelelően el is tudunk rejtőzni a kocsik közé.
Felszállok a buszra, ami letesz a főtéren, onnan már könnyen eljutok a plázáig. Mikor besétálok a hatalmas forgóajtón keserédes mosollyal nézek végig az embereken. A legtöbben nevetgélve cipelik a szatyraikat, néhányan együtt kacagnak az anyukájukkal, apukájukkal. Bárcsak nekem is ez a sors juthatott volna. Olyan boldog lehetnék, én olyannyira megbecsülném az életet! Itt vagyok tizennyolc évesen, iskolázottság nélkül, küszködve a megélhetésért. Soha nem jutott nekem egy rohadt szobafogság vagy egy kicseszett sírás a rossz jegyeim miatt. Az apám börtönben rohad, és egyébként egy pszichopata gyilkos, anyám meghalt, én pedig hamarosan átveszem apa feladatát. Embereket fogok kiiktatni. Lehet, hogy a legtöbben tiszta szívű, jóságos nők és férfiak, akiket vár otthon egy család, vagy az Isten szerelmére, akár csak egy kiskutya!
Elfordítom a fejem a kirakatoktól és magam elé meredve megyek le a parkolóba a mozgólépcsővel. Izzad a tenyerem, remegnek a lábaim, de muszáj valahogy megemberelnem magam, nem láthatják, hogy legszívesebben sírnék és üvöltenék, attól csak rosszabb lenne.
Leérek a sötét, szürke helyre, ahol már vár a jól ismert autó, a jól ismert emberekkel.
- Drága kicsi Hannám, hogy megnőttél! – közeledik hozzám egy ötvenes pasi, akit egyből felismerek, hiszen ő volt az, aki hat évvel ezelőtt ezt a gusztustalan megállapodást javasolta – Gyere hát ide Isti bácsikádhoz!
Életemben egyszer találkoztam vele, és nincsenek jó emlékeim róla. Nincs szükségem a bájcsevejre, undorodom mindenkitől, aki jelenleg körülvesz.
- Ne nyúlj hozzám – sziszegem, mire elengedi a vállam és sunyin kacarászni kezd.
- Ahogy akarod, kiscicám, akkor kezdjük is – vesz át egy sárga borítékot az egyik kigyúrt alkalmazottjától, majd a kocsi tetején ki is bontja. Egy fegyvert ránt elő belőle, én pedig ösztönösen hátraugrok.
Hátammal nekikoccanok valaminek, pontosabban valakinek, mire ijedten fordulok meg. Ezek a hatalmas állatok körbevettek, és szúrós szemekkel méregetnek.
- 9x19-es kaliberű GLOCK 17 – nyújtja felém – Fogtál már életedben pisztolyt, édes szívem?
Megrázom a fejem, ő pedig elmagyarázza hogy kell használnom.
- Ez mindig legyen nálad, értve vagyok? A mi életünk nem gyerekjáték – húzza fel a szemöldökét.
- Csak mondd meg, mit kell tennem – elégelem meg a beszélgetést, mire játékos mosolyra húzza száját.
- Van itt egy banda – kéri el újra a sárga borítékot – Négy srácból áll, és mondhatni kicsit a begyünkben van mindegyik. Idefigyelj, mondom a legfontosabb szabályokat.
Odanyújtja nekem a boríték tartalmát, amin képeket pillantok meg. De hiszen ezek a fiúk alig járhatnak a húszas éveik elején!
- Minket nem érdekel, hogyan végzel velük, de mind a négyet ki kell nyírnod. Ha nyomokat hagysz magad után, az neked szívás, mert te buksz le, viszont elképzelhető, hogy köpni fogsz, mint az apád és akkor ránk is nagyon rossz sors vár. Tehát igyekezz ne elbaszni, jó, kiscicám?
Ahogy végiglapozom a fotókat, az egész testem remegni kezd.
- Hol találom meg őket? – kérdezem.
- Az egyikük kibérelt egy táncstúdiót, oda szoktak lejárni néha, Máté leírja neked a címeket – int egyet hátra, majd az egyik védelmezője a kezembe nyom egy cetlit – Gondolom, mondanom sem kell, hogy esélyed sincs egyszerre elkapni őket. Egyesével vadászd le a férgeket. Egy heted van rá.
Azzal kérdés nélkül beszáll a fekete terepjáróba, és elhajtanak. Legszívesebben megkérdeztem volna tőlük, hogy mit vétett ez a szerencsétlen banda ellenük, de jobbnak láttam meghúzni magam.
Mégis hogy fogok én ölni, tulajdonképpen? Sajnos tudtam a választ, egyetlen lehetőségem van.

Másnap reggel idegesen szállok buszra. A buszra, ami elvisz majd a város külterületére, a börtönhöz. Ki tudja hány éve már, hogy láttam az apámat, és most újra találkozunk. Meglátogatok egy gyilkost, hogy megtanítson gyilkolni. A hab a tortán, hogy ráadásul az apámról van szó. Ironikus, nemde?
Kezemet tördelve lépek be az ajtón, majd az információs pult felé tartok, ahol elmondják, hogy merre kell mennem, és hogy egy tiszt odakísér majd.
Beülök a kikészített székbe, felveszem a telefon kagylóját és előre nézve meglátom apám, ahogy bilincsben vezetik a velem szemben lévő asztalhoz. Öregnek és meggyötörtnek tűnik, sunyin kutatja érzéseim a tekintetével.
- Hanna – szól bele ő először a telefonba – Mit keresel te itt?
- Bosszút állnak miattad, apa – fröcsögök bele a kagylóba – Nekem kell átvennem a szereped és ártatlan embereket ölni.
- Sajnálom, kislányom. Tudnod kell, hogy nem ilyen jövőt szántam nektek. Amikor elvállaltam életem első ilyesfajta munkáját, nagyon szükségünk volt a pénzre. Téged pelenkázni, etetni kellett… Aztán valahogy… nem tudtam leállni. Megéreztem a vér, a halál ízét, és onnantól kezdve…
- Elég – küszködök a könnyeimmel. Mert akármennyire is egy idegent akarok látni magam előtt, ez az ember az apám. Észlelhető, hogy külsőre is rengeteg vonásunk hasonló, a szája, a szeme, ahogy felhúzza a szemöldökét… - Nem akarom ezt hallani. Nem ezért jöttem ide. Egy hét alatt négy férfit kell megölnöm. Hogy az ördögbe vessek véget az életüknek?
És apám belelendült. Elmesélt mindent, a kezdetektől a végsőkig, hogy hogyan csapjak le rájuk, mikor egyedül vannak, aztán hogyan takarítsam el a nyomokat. Nekem pedig minden egyes mondatától hányingerem volt, de végighallgattam. Meg kell tennem, nem halhatok meg. Egyszer talán ledolgozom apám összes adósságát, szabad leszek, munkám és családom lesz, és örökre búcsút mondhatok a múltnak. Persze, ha elengednek egy idő után, és nem kerülök én is erre a helyre.
Követve a „mesterem” utasításait, elindulok a stúdióba, ahonnan hangos zene árad ki. Belépek a próbaterembe, ahol egy srác állítgatja a hangerőt. Felismerem a képekről, vele is végeznem kell. Megköszörülöm a torkom, amitől végre felfigyel rám.
- Segíthetek valamiben? – kérdezi kedvesen.
- Igen, igazából jelentkezni szeretnék a nyári kurzusra, ha megoldható – játszom el a buta szőkét, amire rátetézek egy kicsit a hajam csavargatásával.
- Nagyszerű! – csapja össze a két tenyerét – Esetleg mutatnál valamit?
- Van egy teljes kész koreográfiám, amit hoztam, de ami azt illeti… - megyek hozzá közelebb, majd suttogva folytatom – még elég szégyenlős vagyok, szóval…
- Ne aggódj, csak én vagyok, a többi tanár majd egy óra múlva érkezik.
Nagyszerű. Pontosan erre a válaszra volt szükségem.
- Van esetleg egy szék, amit használhatnék kellékként? – nézek körül, mire segítőkészen előhoz egyet és a terem közepére helyezi – Ülj le.
Látszólag kicsit megszeppen, de arca egyből kéjes mosolyt vesz fel, én pedig előveszem a táskámból az egyik kötelet és hátrafogom a két kezét.
- Bocsi, rossz emlékeim vannak, és nem bízok meg könnyen az emberekben – vetem oda neki, majd elindítok egy hirtelen választott számot és beállok a háta mögé. A szemeimből könnyek csordulnak ki. A legrosszabb az egészben, hogy ne tudom mit követett el, miért kell bűnhődnie. Lehet, hogy teljesen ártatlan, és egy légynek sem ártott soha életében. Viszont időben rájövök, hogy a túlélésért játszok, így kirántom a másik köteg madzagot, és gyorsan átfogom vele a nyakát. Erősen meghúzom, ő pedig későn kapcsol, már annyira fuldokol, hogy kiabálni sem tud. A kezeit próbálja kiszabadítani, de sikertelenül. Az apám megtanította, hogy kössek tökéletes csomót. Miután abbahagyta a próbálkozást, elengedem a szorítást, a feje előrebicsaklik, én pedig sírva csukom le a szemhéjait. Megtettem. Túl vagyok az első gyilkosságomon.
Nincs sok időm, így továbbra is zokogva ráncigálom be a testet a szertárba. Később majd eltakarítom, de most a többiekre kell fókuszálnom.
Pontosan negyvenöt perccel és egy tökéletes emberölés kitervelésével később megérkezik a második srác.
Mikor belép a helyiségbe, én épp nyújtok, mint aki a gyakorlás miatt van itt.
- Szia – dobja le válláról a táskáját – Nem hiszem, hogy találkoztunk már, Dávid vagyok.
- Nos, Dávid… - veszem elő a csábos énem – Szeretsz táncolni?
- Szerinted miért vagyok itt? – húzza féloldalas mosolyra a száját.
- Táncolj velem – közeledek hozzá, majd átölelem a nyakát. Egyből felveszi velem a ritmust és immáron együtt ringatózunk. Körbekerülöm a testét, de a hátánál megállok. Hirtelen előhúzom a késem a farzsebemből, és azonnal elmetszem a nyakát. Ő legalább nem szenvedett, esélye sem volt felfogni a történteket. Ismét bőgni kezdek, hiszen itt már vér is van, ráadásul nagyon sok. Felkapom a földről a pulcsiját, és azzal kezdem törölgetni a vértócsát. A test megy a szertárba.
A következő gyilkosságba már nem bírtam kreativitást vinni, ugyanúgy elcsábítottam, de őt leszúrtam, hátha így kevesebb lesz a vérveszteség. Már nem bírok sírni, elfogytak a könnyeim, meredten bámulom az élettelen testet. Csak abban reménykedek, hátha István büszke lesz rám, amiért egy nap alatt végeztem mindenkivel és elengedi a bosszút. Már csak egy srác van hátra, de az izgalmam elmúlt, mérhetetlen fájdalom vette át a helyét. Épp a szertár ajtaját nyitom ki, amikor hangokra leszek figyelmes. Valami nem stimmel. A következő táncos érkezéséig még van negyvenhét perc.
- Ő nem egyedül jött – hallom meg, mire ijedten hátrafordulok. És ott állt Ő. Az első és egyetlen szerelmem. Az az ember, aki végig mellettem volt anyám betegsége alatt is. Akit apám megfenyegetett, miszerint tartsa magát távol tőlem, vagy kinyírja. Akit két éve nem láttam, de a szívem ugyanúgy repdes tőle. És aki végignézte, ahogy megöltem a barátját. A többivel együtt, akik láthatóak a nyitott ajtón keresztül.
- Dominik… - csak ennyit bírok kinyögni. Eszembe jut a feladat, miszerint halállal kéne jutalmaznom. Nem tudom felfogni, hogy itt van, hogy azt hiszi, olyanná váltam, mint az apám. Mert talán igaza is van. Ekkor elveszi háta mögül a kezét, és pisztolyt szegez rám. Tátott szájjal meredek rá, térdre borulva.
Dominik meghúzza a ravaszt.